Novák Pétertől azt az előadást kaptam, amit vártam.

Alföldi Róbert két évvel ezelőtti rendezésében - tőle egyébként (el)várható módon - modern színházat csinált a rockoperából, amitől az előadás nagyon színház lett és kicsit (sem) rock. Ezt jelezte az is, hogy több fő szerepet is olyan, egyébként remek színészekre osztott, akiknek énekesi képességei nem értek fel a darab és a nézők elvárásaihoz. Ekkor gondoltam arra, hogy - zenészként - milyen szívesen néznék meg egy koncertszerű előadást, ahol a hangsúly ezeknek a remek daloknak a minőségi előadására, és a ROCKra kerül.

Tegnap a Királydombon valóra vált a kívánságom. A rockzenekar, a szimfonikusok és minden ének élőben szólt. A hangosítás hibátlan volt, minden úgy szólalt meg, ahogy annak kell. A világosítás rockszínpadokat idézett. Az előadás visszafogott látványvilággal dolgozott. Ez valószínűleg olcsóbb is volt, de egybevágott a koncertszínházas koncepcióval is. A kivetítőkön futó, gyakran nonfiguratív képek ellen tudtak állni annak a kísértésnek, hogy elvonják a figyelmet a színpad és a zene történéseiről.

A szerepeket szinte egytől egyig kiváló énekesek kapták. Az új szereplők: Radics Gigi, Kocsis Tibor, Keresztes Ildikó, Danics Dóra és Homonnay Zsolt¹ önálló popzenei munkássága ugyan sokszor a jó ízlés hiányáról tesz tanulságot, énektudásukhoz viszont kétség sem fér. Hamis hangot, bakit alig hallottunk szerintem, bár Ildikó meglehetősen előresietett a regösök elkergetésekor, és Billnek sem volt teljesen tiszta, hogy éppen az ősapák vagy az ősanyák jönnek. Feke Pali pedig rockosan berekesztett hanggal keltette életre Koppány szerepét, és ettől végre elmaradtak az énekéből a számomra sokszor zavaró modorosságok. Azért a "badass"-ság hiányzott belőle.

A legendás eredeti szereposztás öt visszatérője megint csak olyan pont volt az előadásban, amire sok évig azt hittük, hiába várunk. Megjelenésüket a színpadon egyenként lelkes tapssal és örömkiáltásokkal fogadtuk. Kezdve azzal a pillanattal, amikor a Beethoven-nyitány elhangzása után² kisétált a színpadra Levente, gitárral a kezében, ikonikus fehér fellépőruhájában.

A három legendás énekes közül Varga Miki őrizte meg hangját a legjobban, és ő rendelkezik a legerősebb színházi gyakorlattal, színpadi jelenléttel is. Feró és Bill inkább csak magukat adták, de nekünk, a közönségnek most ez kellett. A három köpönyegforgatót, úgy érzem, nem sikerült olyan jól elénekelni; viszont Koppány négyzetre emelt feleségei (három helyett ezúttal kilenc) komoly kórushangzást produkáltak.

Talán csak képzelődöm, de szerintem még a zenekar is nagyobb átéléssel játszott, mint az Alföldi-féle előadásban. Sebestyén Áron állítólag újrahangszerelte a darabot, de ha igen, akkor ezt az eredetihez való maximális hűséggel tette, mert alig-alig vettem észre új megoldásokat, és "blaszfémiát" egyszer sem. Még a szintetizátoros hangszínek is nagyrészt az eredeti hangzásokat állították helyre.³ 

A Szállj fel, szabad madár-ban néhány másodpercig eltartott, mire felfogtam, hogy igen, tényleg Deák Bill hangján hallom élőben azt, hogy "Magyarok! Férfiak és asszonyok! Fogadjátok Koppány vezért!" Ezután megvalósult, ahogyan ezt a dalt a fejemben mindig is elképzeltem: a basszusgitáros és a két gitáros kiszaladtak a színpad közepére, és Feke Palival vígan rockkoncertté változtatták a helyet.

Számomra a rendezés egyik fénypontja, a darab egyik legemlékezetesebb képe az volt, amikor az Adj békét, Uram-ot az összes főszereplő a színpad közepén, csoportképet alkotva, egyenesen a közönség szemébe nézve énekelte. Úgy éreztem, itt a "negyedik falat" áttörő, szerepből és darabból kilépő, a közönséggel közös ima valósul meg, amikor nem István és Koppány, hanem Varga Miklós, Feke Pál, Keresztes Ildikó, Deák Bill Gyula, Nagy Feró, Radics Gigi, Kocsis Tibor, Aradi Imre, Danics Dóra, a kórus és a közönség fohászkodik együtt a 2015-ös Magyarország bel- és külpolitikai békéjéért. De persze az is lehet, hogy ezt a jelentéstartalmat saját vágyaim vetítették rá a darabra.

Még ezt is a rendezés érdemei közé sorolnám. Nem akart egy értelmezést lenyomni a torkunkon, hanem hagyta, hogy a mű magáért beszéljen, és korszakos dalai mindenkiben másképp visszhangozzanak.

Mindent összevetve szerintem ez volt nagyon sok éve az István, a király legjobb előadása. Én legalábbis azt az élményt kaptam, amire már régóta vártam.

_{[1] tényleg ő volt Asztrik? mert kopaszon alig hasonlított saját magára. UPDATE: Aradi Imre játszotta Asztrikot.}

_{[2] de miért felvételről megy a nyitány? ott látom, hogy a zenekar még pakolászik. legalább lenne egy darab, amikor a komolyzenészek sem unatkoznak.}

_{[3] Sajnálom, szakmázok. Az első billentyűs Sebestyén Áron volt egy Nord Stage 2-n, a második Reviczky Balázs egy Nord Stage-en. Feltehetőleg használtak szoftverszintiket is. A kottát iPadekről nézték.}

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.